4. rész

 

Dorog és Vidéke Ipartestület

(1923 – 1948)

 

Dorog és Vidéke Ipartestület székháza 1935-ben

 

Az I. világháború után (1914-18) létrejött gazdasági visszaesés, pangás természetes következménye volt, hogy az iparosok és kereskedők rákényszerültek arra, hogy érdekeik védelmében testületekbe tömörüljenek, mert csak így volt esélyük a nagyiparral, valamint az állam egyre súlyosbodó terheivel szemben fellépniük a harcaikban némi eredményt elérniük. Úgy gondolták, hogy ha testületileg szabályozzák a feltételeket, akkor azt a kis piacot úgy eloszthatják, hogy mindenki megélhessen belőle. [7-3, 12.]

 

Dorogon ez szó szerinte így volt, talán annyival volt jobb helyzetben a többi településsel szemben, mert itt a bánya határozta meg ez idő tájt az emberek keresetét. Dorogon és környékén a századfordulóra már úgy megnőtt az iparosok száma, hogy szükségessé vált az érdekeik védelmében megalapítani a Dorog és Vidéke Ipartestületet. [8-1-3.]

 

A bányászat fejlődésével különösen 1911. után, mikor Dorog vált a szénmedence központjává, rohamosan emelkedett a település lakosainak lélekszáma.

 

A növekvő beszerzés szükségleteinek ellátása főként a szolgáltatóipar a lakosság részére nyújtott kedvező lehetőséget, a bányatársulat dorogi lakótelepein a központi élelemraktáron kívül két pékséget, két mészárszéket, fodrászműhelyt és vendéglőket létesített. A lakosság ellátását biztosító szolgáltatóipar és kereskedelem Dorogon főképp a Bécsi úton és a Mária utcába, illetve az 1960-as években megszüntetett piactérre centralizálódott.

 

Végül 1923. november 18.-án 544 fővel megalakult a Dorog és Vidéke Ipartestület a következő szakmákból: 176 kereskedő, ács 15, asztalos 36, bognár 20, borbély 24, csizmadia 15, cipész 42, fényképész 1, hentes és mészáros 32, kovács 31, kőműves 31, kádár 7, kötő-szövő 2, molnár 8, pék 18, szabó 43, takács 5, vendéglős 23. A tagok által alkalmazott segédek száma: 950 fő, a szerződtetett tanoncok száma 172.

 

A fenti iparosok Dorog és környékéről: Bajna, Csév, Csolnok, Dág, Epöl, Kesztölc, Kirva, Leányvár, Nagysáp, Pilisszentlélek, Sárisáp, és Tokod községekből álltak. [1-98.]

 

A testület elnöke Eggenhoffer Jenő tokodi üveggyári igazgató, a testület ügyeit 25 tagú választmány intézi (tagjai a szakosztályok vezetői voltak). Az alelnökök: Bukovszki József és Bauer Mátyás, pénztáros Reif András, a jegyző Lacza Ferenc nyugdíjas vármegyei irodatiszt, kiket 1925 novemberében választottak meg. Az ital mérése házi kezelésben volt. Kulturális és hazafia előadásokat tartottak, békéltető, tanonc és mestervizsgáztató bizottság működött.

 

Az 1935-ben Eggenhoffer Jenő megválasztásának 10. évfordulója alkalmával díszközgyűlést tartottak és leleplezték a székház részére megfestett elnöki arcképet. [8-3.]

 

Közben a létszám egyre gyarapodott úgy Dorogon, mint a környező községekben. Itt kell megemlíteni, hogy Nyergesújfalun már 1922-ben megalakult a Nyergesújfalu és Vidéke Ipartestület Nyergesújfalu, Tát, Lábatlan, Mogyorósbánya, Bajót községének iparosainak és kereskedőinek bevonásával. A testület elnöke Dóczy Ferenc sütőmester, tagjaink száma: 612 fő valamint azok 373 segédet és 416 tanoncot tartottak. [1-353.]

 

A háború 1944-ben véget vetett az ipartestületi életnek, az (izraelita) kereskedőket Esztergomba internálták, majd 1944 júniusában Auschwitzba deportálták és boltjaikat az 1944-45-ös front alatt kifosztották, a német származású iparosoktól és kereskedőktől különféle indokok alapján elvették boltjaikat, üzemeiket, majd később Németországba telepítették őket. Többen főképp a jegyrendszer és az áruhiány miatt tönkrementek, de a helyükbe lépő magánkisiparosok és kereskedők számára is korlátozottak voltak a lehetőségek.

 

Az iparosok, - az a kevés ki életben és itt maradt – a front elvonulása utáni újjáépítésben kellett, hogy részt vegyenek. Az 1945. és 1946-os Nemzeti Bizottsági jegyzőkönyvek szerint a helyi hatóság utasította az építőiparban működő kisiparisokat, hogy lássanak hozzá a házak lakhatóvá tételéhez, a tetők javításához az ablakok üvegezéséhez. [11.]

 

Mint mindig a szénbánya ekkor is sok segítséget nyújtott a háborúban sokat szenvedet községnek. Tudnunk kell: Dorogon három hónapig állt a front és Dorogot kettéosztotta a senkiföldje, hol mindent szétlőttek. [8-3.]

 

1944-45-ben a front első vonalába került az ipartestületi székház. Súlyosan megrongálódót épületét az ipartestület nem kapta vissza. Későbbiekben először munkásszálásként használták, 1948. után Dorogi Járási Hadkiegészítő p.k-ságot rendeztek itt be, majd különböző feladatok elvégzése után parancsnokságot Tatabányára helyezték át, helyét 1974-ben a Magyar Honvédelmi Szövetség szervezete vette át és a rendszerváltásig (1990) működött benne. Nem lenne teljes a történet, ha nem emlékeznénk meg Dorogi Ipar üzemeiről illetve bányáiról.

 

A szénbányászat 1781-ben kezdődött Annavölgy és Csolnok környékén, ekkora még modern szivattyúk hiányában nem voltak mélyművelésű bányák, sőt Ebszőnybányán a külszínen fejtették a szenet. [9.]

 

Még a századforduló előtt kezdődött Ódorog és Mészkőhegy környékén a szénbányászat, ahol a felszínre került szenet kocsikon szállították Budára. Az igazi fejlődést az 1895-ben megépített Esztergom-Budapest vasút jelentette, sőt 1896-ban már megépült a Hungária-hegyi vasút szárnyvonal is. A századforduló után szállítottak szenet silókon is az akkor megnyitott Ferenc-Jenő és Árpád aknából, de kötélpálya kötötte össze a dorogi osztályozót a Henrich-heggyel. [8-3.]

 

A bányászat is megsínylette az I. világháborút és az ezt követő válságot. Ekkor jött Dorogra Schmidt Sándor, ki állhatatos mindig Dorogért és a bányászatért tenni akaró ember. Erőfeszítései nyomán a község kikerült a hullámvölgyből és nem hogy kikerült, de még fejlődött is, hiszen ekkor nyerte el Dorog mai arculatát és építették fel az újkolónia, újtelep, altiszti lakótelepet, és a bánya valamennyi üzemét valamint Dorog meghatározó épületeit. (Kórház, Munkásotthon, Nagyiroda, Bányásztemplom)

 

A bányán kívül beindult a Mészmű, a Karbidgyár, a Lepárló az Erőmű és ahol a legtöbb iparost foglalkoztatták a Központi műhely, valamint az asztalosműhely. Az építkezési üzem Gáthy Zoltán vezetésével építette fel a fent felsoroltakon kívül több magán-és középületet is. [9]

 

A dorogi szénbánya a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-hez tartozott, míg Tokod a Magyar Állami Kőszénbánya Rt.-hez, melyek csak az államosítás után egyesültek.

 

A II. világháborúban a nemzeti vagyon 40%-a pusztult el és az 1945 előtti iparvállalatok 90%-át érte károsodás. Az 1947. augusztus elsején beindult három éves terv az ország újjáépítését szolgálta. 1948 márciusában az MKP javaslatára minden 100-nál több munkást foglalkoztató üzemet államosítottak. Az államosítás 594 vállalatot és több mint 160 ezer munkást érintett. Az 1950-ben meghirdetett ötéves terv az országot a vas és acél országává akarta tenni. 

 

A bányászat az öt év alatt 273%-ot nőtt és az ipar vezető ágazatává vált még 1950-ben 19%-ot 1967-re 67%-ra emelte.

 

A sok beruházás vonzotta az iparba a munkaerőt, az ipari létszám évente 5,5 %-al nőtt. A legnagyobb növekedést a vegyipar érte el. [14.]

 

Az 50-es évek hatalmas fejlődése, gépesítése, a munkaverseny mozgalmak közepette a kézműipar sorvadásnak indul, és csak a szövetkezetek szervezésével kezdett magára találni. [8-3]

 

1963-as első bányászat visszafejlesztő intézkedés ellensúlyozására, Dorogra is kisebb ipari üzemek települtek. Ilyenek voltak: Fémmunkás, Hanglemezgyár, Elzett- csatgyár, Május 1. Ruhagyári ezek próbálták felszívni a feleslegessé vált munkaerőt. A nyolcvanas években az eocén programmal még egyszer felcsillant a remény, de ez nemsoká tartott és a szénbányák sorsa megpecsételődött. [8-3.]

 

Bartl János borbélynak címzett meghívó 

 

 

Folytatás következik